| Nevelési irányzatok, történelmi emberkép és nevelés |
Sokféle emberkép – sokféle nevelés
Mindenféle nevelési tevékenység arra irányul, hogy a gyermek lelki fejlődését elősegítse. Fejlődik az
értelem, a beszéd, az erkölcsi ítélet, a társas magatartás – az egész személyiség. A nevelés és az oktatás
ezt a fejlődést igyekszik támogatni. De már itt szemléletbeli különbségekkel találkozunk.
Hogyan lehet, és hogyan kell a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy
egyszerűen az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán
kibontakozhat?
Minthogy lelki folyamatok fejlődésének elősegítéséről is van szó, kézenfekvő, hogy a pedagógiának abból
az ismeretanyagból kell kiindulnia, amelyet a pszichológia tárt fel a gyermeki fejlődéssel kapcsolatban.
A pszichológiai kutatás és a pedagógiai gondolkodás kiindulópontja ugyanaz: az emberkép. Az, hogy
hogyan és mit kutat a pszichológus, és az, hogy hogyan és mit akar tenni a szülő, vagy a pedagógus,
egyaránt az emberképétől függ.
Mielőtt a pszichológiai megfigyelés vagy kísérletezés elkezdődik, a kutató – mint az empirikus tudományok
minden más területen is – a kérdésekre hipotéziseket alkot, melyek az illető filozófiai antropológiájából
adódnak. A tudományos megfigyelés és kísérletezés kérdés a természethez, melyre a természet válaszol.
A válasz: igen vagy nem, azaz a hipotézist igazolja vagy nem igazolja. Ez a visszajelzés végső soron az
egész gondolatrendszert – a pszichológiai kutatás esetében a kutató explikált vagy implikált filozófiai
antropológiáját, röviden: emberképét – módosíthatja. Ez a tudományos megismerés útja. Minél fiatalabb
egy tudomány, annál bizonytalanabb a gyakorlati alkalmazása. A pszichológia – a pszichológián belül a
fejlődéspszichológia – túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a pedagógiai tevékenységet közvetlenül és
kizárólagosan meghatározza. A pedagógia szerepére és feladatára vonatkozó elképzeléseket a
pszichológiai kutatás csak kismértékben befolyásolja, a pedagógiai munkát közvetlenül az emberképből
fakadó elképzelések determinálják.
Az emberkép fő típusainak a jellemzői
Az elmúlt évszázadok során (de beszélhetünk akár évezredekről is) sokféle emberkép jelent meg a
gondolkodás történetében, és ezeknek megfelelően sokféle pedagógia. Ezt a sokféleséget azonban a
könnyebb áttekinthetőség kedvéért leegyszerűsíthetjük három fő típusra. Vannak, akik szerint az ember
mechanikus lény (1), mások szerint biológiai lény (2), azaz magasan fejlett állat; végül vannak, akik azt
állítják, hogy az ember – ember (3), semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható.
E három emberképnek megfelelően háromféle pedagógiai gondolkodásról beszélhetünk: viselkedést
formáló (1), ösztönerőket szabályozó (2) és humanista pedagógiáról (3).
1. Ha az ember úgy működik, mint egy gép (Descartes-nál még bonyolult mechanikus szerkezet, a sci-fi
irodalomban komputer), akkor minden megnyilvánulása külső hatásra történik. Akkor működik, ha
elindítjuk, annak megfelelően működik, ahogyan összeállítottuk; ha azt akarjuk, hogy másképpen
működjék, akkor átszereljük. A komputer is azt tudja, amit betápláltunk, úgy működik, ahogyan
beprogramoztuk.
A mechanikus emberképből kiinduló pedagógiai gondolkodás természetesen optimista, hiszen az ember
eszerint kívülről kezelhető (csúnyább megfogalmazásban: manipulálható, szebben: alakítható).
Ezt a szemléletmódot a XVII. század nagy empirista filozófusa úgy fejezte ki, hogy mindannyian „tiszta
lappal indulunk”, az ember olyan, mint a sima tábla (tabula rasa), melyet a környezet ír tele. A nevelés nem
más, mint tudatosan megtervezett környezeti hatás. John Locke ismert jelmondata: „Nihil est in intellectu,
quod non fuerit in sensu.” (Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.)
A XX. század elején a mechanikus emberkép a behaviorista pszichológiában jelenik meg erőteljesen. Az
irányzat megalapítója, J. B. Watson, kijelentette: „adjatok nekem öt egészséges csecsemőt, s én kívánság
szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy akár csavargót és tolvajt.” Ezt a
szemléletet szélsőséges formájában az jellemzi, hogy az embernek nem tulajdonít olyan benne rejlő
lehetőségeket, amelyek majd kibontakoznak, a viselkedés és a fejlődés kiindulópontja a környezetben
van, az ember külső erők hatására cselekszik és fejlődik.
2. Az ember, mint magasan fejlett állat legkifejezettebben a darwinizmusban, majd érintőlegesen,
módosult formában a pszichoanalízis képviselőinél jelenik meg.
Fel kellett ismerni, hogy már az állat sem működik mechanikusan. A behavioristák S-R (stimulus–response
= inger–reakció) sémája az állat viselkedését sem képes teljesen megmagyarázni. Az ösztönös
viselkedést például a táplálékszerzés terén nemcsak a zsákmány megjelenése mint külső inger, váltja ki;
fontos a belső szükséglet is. Az éhes állat nem várja meg, hogy a táplálék megjelenjék, hanem elindul
zsákmányt szerezni. A viselkedést nemcsak környezeti hatások, hanem belső erők, az ösztönök indítják el,
és részben szabályozzák is (mint genetikai programok).
A vágyak kielégítése gyakran társadalmi akadályokba (illemszabályokba, sőt törvényes tilalmakba) ütközik.
A nevelés feladata az, hogy szabályozhatóvá, a társadalmi valósághoz alkalmazkodóvá tegye az
ösztönkielégítést. A pedagógus azon fáradozik, hogy hasznosíthatóvá tegye az ösztönenergiákat, amelyek
eredeti természetüknél fogva esetleg csak rombolnának.
3. A humanista gondolkodás szerint az emberben cselekvésének és fejlődésének minden lehetősége
benne van. A külső tényezők gyakran csak akadályozzák az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását.
Az eredetileg erkölcsileg is jó embert a civilizáció megrontotta, ezért vissza kell vezetni a természethez
(Rousseau). Olyan környezetbe kell helyezni, amely elősegíti kibontakozását (Montessori), amelynek
egyébként a tekintélyelvű bánásmód a legnagyobb akadálya, ezért azt teljesen félre kell tenni az útból
(Gordon). A pedagógusnak tehát az akadályok elhárításán kell fáradoznia.
Napjainkban a humanista emberkép és humanista pedagógia térhódítását figyelhetjük meg, de azért
mindhárom emberkép jelen van a gyakorlatban, pontosabban: a fölvázolt három irányzat legkülönbözőbb
variációi, sőt a főirányok átfedése és keveredése is. Mindhárom szemléletmód évezredek óta létezik, hol
az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Az igazság megismerését megnehezíti az, ha a három közül
bármelyik gondolkodásmódot kizárólagosnak tartjuk.
Most megkíséreljük kissé részletesebben szemügyre venni a pedagógiai gondolkodás eredetét, másrészt
megfigyeljük azt is, hogy mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból.
A fő kérdés ez: mi a nevelés? Erre a kérdésre a különböző irányzatok különböző válaszokat adnak. Az
tehát, hogy mit tartunk a nevelés lényegének, egyrészt az emberképtől függ, másrészt attól, hogy mit
akarunk elérni a neveléssel. Különböző korokban és társadalmakban más-más nevelési célok jelentek
meg.
Mechanikus emberkép és nevelés
A mechanikus emberkép különféle társadalmi elvárásokkal találkozik, ennek megfelelően a különféle
viselkedésmintákat tartalmazó személyiség kialakítása a nevelési cél. Spártának katonára, edzett, bátor
ifjakra volt szüksége. A klasszikus polgári társadalom szorgalmas, becsületes, törekvő, józan
gondolkodású embereket akart nevelni. Nemrég hazánkban is pedagógiai cél volt a „kommunista
embereszmény” megvalósítása. Ma leginkább a magas teljesítményekre képes, kreatív személyiség
kialakítása a cél.
De akármi legyen is a cél, a viselkedésformálás fő módszere a jutalmazással, illetve büntetéssel, pozitív,
illetve negatív megerősítésekkel vezérelt tanulási folyamat. Minden esetben a környezet jutalommal erősíti
meg azt a megnyilvánulást, amelyet megtartani vagy kialakítani szeretne; a nem kívánt viselkedést pedig
büntetéssel igyekszik kiiktatni.
A nevelésben alapvető hibát akkor követünk el, ha a nevelést csak dresszúrának tekintjük; ez ugyanis azt
jelentené, hogy az embert (saját magunkat) mechanikus és reaktív lénynek tartjuk, nem többnek.
A biológiai materialista emberkép és nevelés
Tekintsük át a biológiai emberképet! Ez abból a felismerésből született, hogy sem az állat, sem az ember
nem csak mechanikusan működik, nem csupán reaktív (azaz a viselkedés nem csupán külső hatásra
adott válasz), hanem a mozgató energiák (az ösztönök) is benne rejlenek.
A darwinizmus evolúcióelméletének a legfontosabb mondanivalója a filozófiai antropológia számára: az
ember is az állatvilág tagja. Ha minőségi különbségről beszélünk állat és ember között, akkor ez ugyanúgy
értendő, mint ahogy a különböző állatfajok között is vannak minőségbeli különbségek, aszerint, hogy a
törzsfejlődésben milyen szintet értek el. Nagy minőségbeli különbség van például a kagyló és a gyík
között, a gyík és a madár között, a madár és az emlős állat között. Ezekhez képest a csimpánz és az ember
közötti minőségi különbség nem is olyan nagy.
Ezek után tekintsük át a biológiai materializmusnak megfelelő pedagógiai gondolkodás
összefüggésrendszerét. Az embernek is vannak (mint az állatvilág bármelyik tagjának) alapvető
ösztönszükségletei. Ezek ki nem elégítése vagy nem megfelelő kielégítése viselkedészavarokhoz vezet.
Ezért a környezet elsőrendű feladata az, hogy tegye lehetővé a gyerek számára ösztönszükségleteinek a
kielégítését. Az ösztöntörekvések közvetlen kielégítése gyakran akadályokba ütközik, amelyeket a
társadalom normái és elvárásai állítanak fel. Ezért a nevelésnek az is feladata, hogy segítsen a gyereknek
megtalálni azokat az ösztönkielégítési módokat, amelyeket a társadalom elfogad. A pszichoanalízis
nyelvén: az élvezeti elv (Lustprinzip) alapján működő „ösztön én” törekvéseit az én egyezteti a „felettes én”
normáival, hogy lehetőséget találjon az ösztöntörekvés kiélésére. A nevelés lényege tehát az
ösztönszabályozás.
A pszichoanalízis különösen a csecsemők és a kisgyermekek nevelése számára adott fontos, új
szempontokat. Felfedezte az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét a pszichikus fejlődésben, rámutatott a
biztonságérzés fontosságára az első életszakaszban. Ebben nagy érdemei vannak a magyar Hermann
Imrének. Hermann gondolatait felesége, Hermann Alice alkalmazta a nevelés gyakorlati problémáira. De
figyelemre méltó felfedezések születtek a serdülőkori identitásválság természetével és kezelésével
kapcsolatban is (Erikson).
A humanista emberkép és nevelés
Napjainkban kétségkívül a humanista pedagógia nyer egyre nagyobb teret. A humanizmus alapeszméit
már az ókorban megfogalmazták, majd évszázadokkal később kultúrtörténeti korszakként jelent meg;
századunk második felében pedig az elgépiesedés, elembertelenedés elleni tiltakozásként eddig soha
nem tapasztalt mértékben került újra előtérbe.
A humanista pszichológia alapgondolata, hogy az emberben tevékenységének és fejlődésének minden
lehetősége benne van. Ezek a lehetőségek spontán, önmaguktól is kibontakoznak, ha nem állják útjukat
környezeti akadályok, például ingerszegény földrajzi és fizikai környezet, elhanyagoló bánásmód. De a
legfőbb akadálya a kibontakozásnak az, ha mesterségesen korlátozzuk a gyereket tevékenységében
tiltásokkal, szabályokkal.
Az emberben rejlő lehetőségek spontán kibontakozását nevezték el self actualizing-nek (szó szerint:
önaktualizálásnak). Nálunk ennek a kifejezésnek a német változata terjedt el: Selbstverwirklichung =
önmegvalósítás. Az emberi élet célja, hogy az ember megvalósítsa önmagát, azaz felszínre hozza a benne
rejlő lehetőségeket. Ennek megfelelően a nevelés célja az, hogy az önaktualizálást vagy önmegvalósítást
elősegítse. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy igyekszik minden korlátozást és tiltást kiiktatni a gyermek életéből;
másrészt igyekszik a gyermek tárgyi környezetét úgy kialakítani, hogy az serkentőleg hasson a gyermek
spontán aktivitására (Montessori-pedagógia), lehetőséget adjon kreativitásának kibontakozására (mai
kreatív műhelyek); s igyekszik erősíteni a gyermek önbizalmát, „pozitív énképét” dicsérettel, elismeréssel,
bátorítással. A büntetésnek minden formáját kerüli.
A humanista pszichológusok (mindenekelőtt Maslow) maguk is elismerik, hogy az önmegvalósítás a
valóságban kevés embernek sikerül. Ezért elgondolkoztató Graumann (német pszichológus)
megjegyzése: „Az ilyen humanizmus embertelenné válik, mert az emberek kevésbé fejlett többségét
esetleg kevésbé emberinek tekinti, mert gazdasági, szociális vagy etnikai helyzetük nem ad nekik
lehetőséget arra, hogy emberi képességeiket és lehetőségeiket kibontakoztassák.” Kellemetlen a
humanizmus számára Allport kritikája is, aki megkérdezi, hogy mi történik akkor, ha valakiben éppen egy
gonosztevő személyiségének a lehetősége rejlik, akkor azt kell „önmegvalósítania”?
Humanista gondolkodás és zsidó-keresztény (bibliai alapú) értékrend
A humanizmus (a pszichológia és a pedagógia terén egyaránt) sok fontos felismeréssel gazdagította
ismereteinket, illetve sok hasznos és megszívlelendő gyakorlati útmutatást tartalmaz. Nélküle sem az
emberről alkotott képünk nem lenne teljes, sem a pedagógiánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
humanista pedagógia egyenlő a zsidó-keresztény (bibliai) alapokra építkező pedagógiával. Ezt annak
ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a humanista pedagógusok között sok hitvalló hívő ember van
(például Maria Montessori is az volt).
Hasonlítsuk össze a humanista, illetve a bibliai gondolkodást néhány szempont szerint: mit tanítanak a
tekintélyről, az erkölcsről, az emberről és a nevelésről.
A tekintélyről
A humanista gondolkodás szerint nincs tekintély az ember fölött. Az ember a maga ura. A törvényt is az
ember alkotja. Felelősséggel is csak saját magának tartozik, illetve környezete tagjainak. Juhász Gyula
költői megfogalmazásában az ember „Istent teremtő csodaszellem.”
A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Nem az ember teremti Istent, hanem Isten teremtette az
embert. A személyes Isten az ember Ura, aki törvényt adott az embernek, és akinek az ember
számadással tartozik. Az Isten tekintélyét elfogadó ember gyönyörködik Isten törvényében (Zsoltárok 119:
35), és boldogan várja a számonkérő Úr megjelenését (Máté 24:45-46).
Az erkölcsről
A humanizmus szerint az ember az erkölcs forrása. Nincs abszolút jó, vagy abszolút rossz. Hogy mi
erkölcsös és mi nem, az a társadalomtól, a kultúrától, a többségi döntéstől, sőt (mai világunkat egyre
jobban jellemzi ez a gondolat) a szituációtól függ.
A Biblia szerint az erkölcs abszolút és örökérvényű, mert nem az embertől, hanem Istentől származik.
Érdemes egy pillanatra végiggondolni, hogy mi az "ősbűn" – Ádám és Éva bűnének a – lényege.
Ősszüleink ettek a „jó és rossz tudásának a fájáról”, más szavakkal: az ember kezébe vette az erkölcsi
ítéletet (ne Isten mondja meg, mi a jó és mi a rossz, majd én megmondom) abban a reményben, hogy
„olyan lesz, mint az Isten” (1Mózes - Teremtés könyve 3:1-5).
Az emberképről
A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi
értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis
rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő
korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását. Az „eleve jó” rousseau-i kijelentést később sokan így
finomították: „legalábbis semleges”, de semmi esetre sem veleszületett az ember erkölcsi romlottsága.
A Biblia azonban azt mondja el az emberről, hogy csak úgy képes eredeti rendeltetésének megfelelően
harmóniában élni a Teremtőjével, a természettel, és saját magával, ha Istennel szoros függőségben él.
Mihelyst az erkölcsi ítéletet a kezébe veszi és függetleníti magát Istentől, meghal. Azaz megszűnik az lenni,
akivé rendeltetett: Isten képe. Az ember hivatása: Isten képét hordozni, Istent képviselni a világban, de ezt
szabad akarattal kell vállalnia. A bűneset óta az ember Isten eltorzult képe.
A nevelésről
A humanista pedagógia szerint a nevelés lényege a korlátok tágítása (főleg a tekintélyelvűség
visszaszorítása), a kibontakozást elősegítő környezeti feltételek megteremtése, önbizalomnövelés. A
fejlődés (az önmegvalósítás felé haladó kibontakozás) önbizalom kérdése.
A Biblia szerint az embernek le kell mondania arról, hogy önmaga ura legyen (meg kell tagadnia magát),
és át kell adnia az élete feletti uralmat Istennek. (Itt bibliai helyet nem idézek, hiszen szinte az egész Biblia
erről szól.) Ha ez megtörténik, akkor az ember visszakerül eredeti pozíciójába: Istent képviseli a világban.
Az értékrendváltozás (újjászületés) útja:
1. a bűnös egzisztencia beismerése;
2. a megváltás és Isten uralmának (tekintélyének) elfogadása.
Az eredmény: új teremtés. Ez azonban nem nevelés eredménye, hanem, mint minden teremtés, Isten
igéje által jön létre. A nevelés fontos szerepe ebben az lehet, hogy előkészítheti és elősegítheti Isten
igéjének és Szentlelkének a munkáját.
Az újjászületést nem önmegvalósítás, hanem lelki növekedés követi, amiben szintén része lehet a
keresztyén nevelésnek. A lelki növekedés nem önbizalom kérdése, hiszen azon múlik, hogy az ember
mennyire veti a bizalmát Istenbe. Aki rábízza magát Istenre, abban Isten lelke megvalósítja azt az embert,
akit Ő a teremtéskor eltervezett, s aki egészen biztosan egyetlenegy, a természetben még egyszer elő nem
forduló, „kreatív” alkotása lesz Teremtőjének.
A keresztyén pedagógusok szerint viselkedésformáló, ösztönszabályozó és humanista pedagógiára is
egyaránt szükség lehet, de minden pedagógiai tevékenység igazán akkor éri el a célját, ha az
istenképűség helyreállításán is dolgozik, azaz, ha keresztyén pedagógia. Humanizmussal, önbizalommal
csak addig lehet eljutni, ameddig József Attila jutott saját bevallása szerint:
„Magamban bíztam eleitől fogva.
Ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek, semmivel se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”
A keresztyén pedagógus számára ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ismerje meg a különféle pedagógiai
gondolkodásmódokat és azok módszereit, de tartsa meg szilárdan saját keresztyén identitását, ne
tévessze szem elől a legfontosabb célt. „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” (1Thessz 5,21)
Azt jelenti ez, hogy mindent vegyünk át, ami jónak látszik? Nem. „Mindent vizsgáljatok meg.” A
viselkedésformálóktól biztosan megtanulhatjuk a következetességet, az ösztönszabályozóktól a gyermek
szükségleteire való odafigyelést, a humanistáktól (például Gordontól) az értő figyelmet. De a
következetesség nem sokat ér szeretet nélkül, a szükségletek kielégítése célt téveszt határozott erkölcsi
iránymutatás nélkül, az értő figyelmet pedig feltétlenül ki kell egészíteni a követelmények és a szükséges
korlátok egyértelmű felállításával.
Van-e keresztyén pedagógia?
A keresztyén pedagógia mindig ott valósul meg, ahol a pedagógus Jézus tanítványa lesz. Tanítvány pedig
csak az lehet (Lukács 14:26 szerint), aki mindenki másnál jobban szereti Jézus Krisztust.
Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó
Cikkek >>>
© www.palhegyi-ferenc.com Minden jog fenntartva.
Az írásokból más honlapon idézni csak a szerző nevének feltüntetésével, és a forrásoldalra mutató átkattintható link
elhelyezésével lehet.
Mindenféle nevelési tevékenység arra irányul, hogy a gyermek lelki fejlődését elősegítse. Fejlődik az
értelem, a beszéd, az erkölcsi ítélet, a társas magatartás – az egész személyiség. A nevelés és az oktatás
ezt a fejlődést igyekszik támogatni. De már itt szemléletbeli különbségekkel találkozunk.
Hogyan lehet, és hogyan kell a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy
egyszerűen az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán
kibontakozhat?
Minthogy lelki folyamatok fejlődésének elősegítéséről is van szó, kézenfekvő, hogy a pedagógiának abból
az ismeretanyagból kell kiindulnia, amelyet a pszichológia tárt fel a gyermeki fejlődéssel kapcsolatban.
A pszichológiai kutatás és a pedagógiai gondolkodás kiindulópontja ugyanaz: az emberkép. Az, hogy
hogyan és mit kutat a pszichológus, és az, hogy hogyan és mit akar tenni a szülő, vagy a pedagógus,
egyaránt az emberképétől függ.
Mielőtt a pszichológiai megfigyelés vagy kísérletezés elkezdődik, a kutató – mint az empirikus tudományok
minden más területen is – a kérdésekre hipotéziseket alkot, melyek az illető filozófiai antropológiájából
adódnak. A tudományos megfigyelés és kísérletezés kérdés a természethez, melyre a természet válaszol.
A válasz: igen vagy nem, azaz a hipotézist igazolja vagy nem igazolja. Ez a visszajelzés végső soron az
egész gondolatrendszert – a pszichológiai kutatás esetében a kutató explikált vagy implikált filozófiai
antropológiáját, röviden: emberképét – módosíthatja. Ez a tudományos megismerés útja. Minél fiatalabb
egy tudomány, annál bizonytalanabb a gyakorlati alkalmazása. A pszichológia – a pszichológián belül a
fejlődéspszichológia – túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a pedagógiai tevékenységet közvetlenül és
kizárólagosan meghatározza. A pedagógia szerepére és feladatára vonatkozó elképzeléseket a
pszichológiai kutatás csak kismértékben befolyásolja, a pedagógiai munkát közvetlenül az emberképből
fakadó elképzelések determinálják.
Az emberkép fő típusainak a jellemzői
Az elmúlt évszázadok során (de beszélhetünk akár évezredekről is) sokféle emberkép jelent meg a
gondolkodás történetében, és ezeknek megfelelően sokféle pedagógia. Ezt a sokféleséget azonban a
könnyebb áttekinthetőség kedvéért leegyszerűsíthetjük három fő típusra. Vannak, akik szerint az ember
mechanikus lény (1), mások szerint biológiai lény (2), azaz magasan fejlett állat; végül vannak, akik azt
állítják, hogy az ember – ember (3), semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható.
E három emberképnek megfelelően háromféle pedagógiai gondolkodásról beszélhetünk: viselkedést
formáló (1), ösztönerőket szabályozó (2) és humanista pedagógiáról (3).
1. Ha az ember úgy működik, mint egy gép (Descartes-nál még bonyolult mechanikus szerkezet, a sci-fi
irodalomban komputer), akkor minden megnyilvánulása külső hatásra történik. Akkor működik, ha
elindítjuk, annak megfelelően működik, ahogyan összeállítottuk; ha azt akarjuk, hogy másképpen
működjék, akkor átszereljük. A komputer is azt tudja, amit betápláltunk, úgy működik, ahogyan
beprogramoztuk.
A mechanikus emberképből kiinduló pedagógiai gondolkodás természetesen optimista, hiszen az ember
eszerint kívülről kezelhető (csúnyább megfogalmazásban: manipulálható, szebben: alakítható).
Ezt a szemléletmódot a XVII. század nagy empirista filozófusa úgy fejezte ki, hogy mindannyian „tiszta
lappal indulunk”, az ember olyan, mint a sima tábla (tabula rasa), melyet a környezet ír tele. A nevelés nem
más, mint tudatosan megtervezett környezeti hatás. John Locke ismert jelmondata: „Nihil est in intellectu,
quod non fuerit in sensu.” (Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.)
A XX. század elején a mechanikus emberkép a behaviorista pszichológiában jelenik meg erőteljesen. Az
irányzat megalapítója, J. B. Watson, kijelentette: „adjatok nekem öt egészséges csecsemőt, s én kívánság
szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy akár csavargót és tolvajt.” Ezt a
szemléletet szélsőséges formájában az jellemzi, hogy az embernek nem tulajdonít olyan benne rejlő
lehetőségeket, amelyek majd kibontakoznak, a viselkedés és a fejlődés kiindulópontja a környezetben
van, az ember külső erők hatására cselekszik és fejlődik.
2. Az ember, mint magasan fejlett állat legkifejezettebben a darwinizmusban, majd érintőlegesen,
módosult formában a pszichoanalízis képviselőinél jelenik meg.
Fel kellett ismerni, hogy már az állat sem működik mechanikusan. A behavioristák S-R (stimulus–response
= inger–reakció) sémája az állat viselkedését sem képes teljesen megmagyarázni. Az ösztönös
viselkedést például a táplálékszerzés terén nemcsak a zsákmány megjelenése mint külső inger, váltja ki;
fontos a belső szükséglet is. Az éhes állat nem várja meg, hogy a táplálék megjelenjék, hanem elindul
zsákmányt szerezni. A viselkedést nemcsak környezeti hatások, hanem belső erők, az ösztönök indítják el,
és részben szabályozzák is (mint genetikai programok).
A vágyak kielégítése gyakran társadalmi akadályokba (illemszabályokba, sőt törvényes tilalmakba) ütközik.
A nevelés feladata az, hogy szabályozhatóvá, a társadalmi valósághoz alkalmazkodóvá tegye az
ösztönkielégítést. A pedagógus azon fáradozik, hogy hasznosíthatóvá tegye az ösztönenergiákat, amelyek
eredeti természetüknél fogva esetleg csak rombolnának.
3. A humanista gondolkodás szerint az emberben cselekvésének és fejlődésének minden lehetősége
benne van. A külső tényezők gyakran csak akadályozzák az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását.
Az eredetileg erkölcsileg is jó embert a civilizáció megrontotta, ezért vissza kell vezetni a természethez
(Rousseau). Olyan környezetbe kell helyezni, amely elősegíti kibontakozását (Montessori), amelynek
egyébként a tekintélyelvű bánásmód a legnagyobb akadálya, ezért azt teljesen félre kell tenni az útból
(Gordon). A pedagógusnak tehát az akadályok elhárításán kell fáradoznia.
Napjainkban a humanista emberkép és humanista pedagógia térhódítását figyelhetjük meg, de azért
mindhárom emberkép jelen van a gyakorlatban, pontosabban: a fölvázolt három irányzat legkülönbözőbb
variációi, sőt a főirányok átfedése és keveredése is. Mindhárom szemléletmód évezredek óta létezik, hol
az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Az igazság megismerését megnehezíti az, ha a három közül
bármelyik gondolkodásmódot kizárólagosnak tartjuk.
Most megkíséreljük kissé részletesebben szemügyre venni a pedagógiai gondolkodás eredetét, másrészt
megfigyeljük azt is, hogy mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból.
A fő kérdés ez: mi a nevelés? Erre a kérdésre a különböző irányzatok különböző válaszokat adnak. Az
tehát, hogy mit tartunk a nevelés lényegének, egyrészt az emberképtől függ, másrészt attól, hogy mit
akarunk elérni a neveléssel. Különböző korokban és társadalmakban más-más nevelési célok jelentek
meg.
Mechanikus emberkép és nevelés
A mechanikus emberkép különféle társadalmi elvárásokkal találkozik, ennek megfelelően a különféle
viselkedésmintákat tartalmazó személyiség kialakítása a nevelési cél. Spártának katonára, edzett, bátor
ifjakra volt szüksége. A klasszikus polgári társadalom szorgalmas, becsületes, törekvő, józan
gondolkodású embereket akart nevelni. Nemrég hazánkban is pedagógiai cél volt a „kommunista
embereszmény” megvalósítása. Ma leginkább a magas teljesítményekre képes, kreatív személyiség
kialakítása a cél.
De akármi legyen is a cél, a viselkedésformálás fő módszere a jutalmazással, illetve büntetéssel, pozitív,
illetve negatív megerősítésekkel vezérelt tanulási folyamat. Minden esetben a környezet jutalommal erősíti
meg azt a megnyilvánulást, amelyet megtartani vagy kialakítani szeretne; a nem kívánt viselkedést pedig
büntetéssel igyekszik kiiktatni.
A nevelésben alapvető hibát akkor követünk el, ha a nevelést csak dresszúrának tekintjük; ez ugyanis azt
jelentené, hogy az embert (saját magunkat) mechanikus és reaktív lénynek tartjuk, nem többnek.
A biológiai materialista emberkép és nevelés
Tekintsük át a biológiai emberképet! Ez abból a felismerésből született, hogy sem az állat, sem az ember
nem csak mechanikusan működik, nem csupán reaktív (azaz a viselkedés nem csupán külső hatásra
adott válasz), hanem a mozgató energiák (az ösztönök) is benne rejlenek.
A darwinizmus evolúcióelméletének a legfontosabb mondanivalója a filozófiai antropológia számára: az
ember is az állatvilág tagja. Ha minőségi különbségről beszélünk állat és ember között, akkor ez ugyanúgy
értendő, mint ahogy a különböző állatfajok között is vannak minőségbeli különbségek, aszerint, hogy a
törzsfejlődésben milyen szintet értek el. Nagy minőségbeli különbség van például a kagyló és a gyík
között, a gyík és a madár között, a madár és az emlős állat között. Ezekhez képest a csimpánz és az ember
közötti minőségi különbség nem is olyan nagy.
Ezek után tekintsük át a biológiai materializmusnak megfelelő pedagógiai gondolkodás
összefüggésrendszerét. Az embernek is vannak (mint az állatvilág bármelyik tagjának) alapvető
ösztönszükségletei. Ezek ki nem elégítése vagy nem megfelelő kielégítése viselkedészavarokhoz vezet.
Ezért a környezet elsőrendű feladata az, hogy tegye lehetővé a gyerek számára ösztönszükségleteinek a
kielégítését. Az ösztöntörekvések közvetlen kielégítése gyakran akadályokba ütközik, amelyeket a
társadalom normái és elvárásai állítanak fel. Ezért a nevelésnek az is feladata, hogy segítsen a gyereknek
megtalálni azokat az ösztönkielégítési módokat, amelyeket a társadalom elfogad. A pszichoanalízis
nyelvén: az élvezeti elv (Lustprinzip) alapján működő „ösztön én” törekvéseit az én egyezteti a „felettes én”
normáival, hogy lehetőséget találjon az ösztöntörekvés kiélésére. A nevelés lényege tehát az
ösztönszabályozás.
A pszichoanalízis különösen a csecsemők és a kisgyermekek nevelése számára adott fontos, új
szempontokat. Felfedezte az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét a pszichikus fejlődésben, rámutatott a
biztonságérzés fontosságára az első életszakaszban. Ebben nagy érdemei vannak a magyar Hermann
Imrének. Hermann gondolatait felesége, Hermann Alice alkalmazta a nevelés gyakorlati problémáira. De
figyelemre méltó felfedezések születtek a serdülőkori identitásválság természetével és kezelésével
kapcsolatban is (Erikson).
A humanista emberkép és nevelés
Napjainkban kétségkívül a humanista pedagógia nyer egyre nagyobb teret. A humanizmus alapeszméit
már az ókorban megfogalmazták, majd évszázadokkal később kultúrtörténeti korszakként jelent meg;
századunk második felében pedig az elgépiesedés, elembertelenedés elleni tiltakozásként eddig soha
nem tapasztalt mértékben került újra előtérbe.
A humanista pszichológia alapgondolata, hogy az emberben tevékenységének és fejlődésének minden
lehetősége benne van. Ezek a lehetőségek spontán, önmaguktól is kibontakoznak, ha nem állják útjukat
környezeti akadályok, például ingerszegény földrajzi és fizikai környezet, elhanyagoló bánásmód. De a
legfőbb akadálya a kibontakozásnak az, ha mesterségesen korlátozzuk a gyereket tevékenységében
tiltásokkal, szabályokkal.
Az emberben rejlő lehetőségek spontán kibontakozását nevezték el self actualizing-nek (szó szerint:
önaktualizálásnak). Nálunk ennek a kifejezésnek a német változata terjedt el: Selbstverwirklichung =
önmegvalósítás. Az emberi élet célja, hogy az ember megvalósítsa önmagát, azaz felszínre hozza a benne
rejlő lehetőségeket. Ennek megfelelően a nevelés célja az, hogy az önaktualizálást vagy önmegvalósítást
elősegítse. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy igyekszik minden korlátozást és tiltást kiiktatni a gyermek életéből;
másrészt igyekszik a gyermek tárgyi környezetét úgy kialakítani, hogy az serkentőleg hasson a gyermek
spontán aktivitására (Montessori-pedagógia), lehetőséget adjon kreativitásának kibontakozására (mai
kreatív műhelyek); s igyekszik erősíteni a gyermek önbizalmát, „pozitív énképét” dicsérettel, elismeréssel,
bátorítással. A büntetésnek minden formáját kerüli.
A humanista pszichológusok (mindenekelőtt Maslow) maguk is elismerik, hogy az önmegvalósítás a
valóságban kevés embernek sikerül. Ezért elgondolkoztató Graumann (német pszichológus)
megjegyzése: „Az ilyen humanizmus embertelenné válik, mert az emberek kevésbé fejlett többségét
esetleg kevésbé emberinek tekinti, mert gazdasági, szociális vagy etnikai helyzetük nem ad nekik
lehetőséget arra, hogy emberi képességeiket és lehetőségeiket kibontakoztassák.” Kellemetlen a
humanizmus számára Allport kritikája is, aki megkérdezi, hogy mi történik akkor, ha valakiben éppen egy
gonosztevő személyiségének a lehetősége rejlik, akkor azt kell „önmegvalósítania”?
Humanista gondolkodás és zsidó-keresztény (bibliai alapú) értékrend
A humanizmus (a pszichológia és a pedagógia terén egyaránt) sok fontos felismeréssel gazdagította
ismereteinket, illetve sok hasznos és megszívlelendő gyakorlati útmutatást tartalmaz. Nélküle sem az
emberről alkotott képünk nem lenne teljes, sem a pedagógiánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
humanista pedagógia egyenlő a zsidó-keresztény (bibliai) alapokra építkező pedagógiával. Ezt annak
ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a humanista pedagógusok között sok hitvalló hívő ember van
(például Maria Montessori is az volt).
Hasonlítsuk össze a humanista, illetve a bibliai gondolkodást néhány szempont szerint: mit tanítanak a
tekintélyről, az erkölcsről, az emberről és a nevelésről.
A tekintélyről
A humanista gondolkodás szerint nincs tekintély az ember fölött. Az ember a maga ura. A törvényt is az
ember alkotja. Felelősséggel is csak saját magának tartozik, illetve környezete tagjainak. Juhász Gyula
költői megfogalmazásában az ember „Istent teremtő csodaszellem.”
A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Nem az ember teremti Istent, hanem Isten teremtette az
embert. A személyes Isten az ember Ura, aki törvényt adott az embernek, és akinek az ember
számadással tartozik. Az Isten tekintélyét elfogadó ember gyönyörködik Isten törvényében (Zsoltárok 119:
35), és boldogan várja a számonkérő Úr megjelenését (Máté 24:45-46).
Az erkölcsről
A humanizmus szerint az ember az erkölcs forrása. Nincs abszolút jó, vagy abszolút rossz. Hogy mi
erkölcsös és mi nem, az a társadalomtól, a kultúrától, a többségi döntéstől, sőt (mai világunkat egyre
jobban jellemzi ez a gondolat) a szituációtól függ.
A Biblia szerint az erkölcs abszolút és örökérvényű, mert nem az embertől, hanem Istentől származik.
Érdemes egy pillanatra végiggondolni, hogy mi az "ősbűn" – Ádám és Éva bűnének a – lényege.
Ősszüleink ettek a „jó és rossz tudásának a fájáról”, más szavakkal: az ember kezébe vette az erkölcsi
ítéletet (ne Isten mondja meg, mi a jó és mi a rossz, majd én megmondom) abban a reményben, hogy
„olyan lesz, mint az Isten” (1Mózes - Teremtés könyve 3:1-5).
Az emberképről
A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi
értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis
rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő
korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását. Az „eleve jó” rousseau-i kijelentést később sokan így
finomították: „legalábbis semleges”, de semmi esetre sem veleszületett az ember erkölcsi romlottsága.
A Biblia azonban azt mondja el az emberről, hogy csak úgy képes eredeti rendeltetésének megfelelően
harmóniában élni a Teremtőjével, a természettel, és saját magával, ha Istennel szoros függőségben él.
Mihelyst az erkölcsi ítéletet a kezébe veszi és függetleníti magát Istentől, meghal. Azaz megszűnik az lenni,
akivé rendeltetett: Isten képe. Az ember hivatása: Isten képét hordozni, Istent képviselni a világban, de ezt
szabad akarattal kell vállalnia. A bűneset óta az ember Isten eltorzult képe.
A nevelésről
A humanista pedagógia szerint a nevelés lényege a korlátok tágítása (főleg a tekintélyelvűség
visszaszorítása), a kibontakozást elősegítő környezeti feltételek megteremtése, önbizalomnövelés. A
fejlődés (az önmegvalósítás felé haladó kibontakozás) önbizalom kérdése.
A Biblia szerint az embernek le kell mondania arról, hogy önmaga ura legyen (meg kell tagadnia magát),
és át kell adnia az élete feletti uralmat Istennek. (Itt bibliai helyet nem idézek, hiszen szinte az egész Biblia
erről szól.) Ha ez megtörténik, akkor az ember visszakerül eredeti pozíciójába: Istent képviseli a világban.
Az értékrendváltozás (újjászületés) útja:
1. a bűnös egzisztencia beismerése;
2. a megváltás és Isten uralmának (tekintélyének) elfogadása.
Az eredmény: új teremtés. Ez azonban nem nevelés eredménye, hanem, mint minden teremtés, Isten
igéje által jön létre. A nevelés fontos szerepe ebben az lehet, hogy előkészítheti és elősegítheti Isten
igéjének és Szentlelkének a munkáját.
Az újjászületést nem önmegvalósítás, hanem lelki növekedés követi, amiben szintén része lehet a
keresztyén nevelésnek. A lelki növekedés nem önbizalom kérdése, hiszen azon múlik, hogy az ember
mennyire veti a bizalmát Istenbe. Aki rábízza magát Istenre, abban Isten lelke megvalósítja azt az embert,
akit Ő a teremtéskor eltervezett, s aki egészen biztosan egyetlenegy, a természetben még egyszer elő nem
forduló, „kreatív” alkotása lesz Teremtőjének.
A keresztyén pedagógusok szerint viselkedésformáló, ösztönszabályozó és humanista pedagógiára is
egyaránt szükség lehet, de minden pedagógiai tevékenység igazán akkor éri el a célját, ha az
istenképűség helyreállításán is dolgozik, azaz, ha keresztyén pedagógia. Humanizmussal, önbizalommal
csak addig lehet eljutni, ameddig József Attila jutott saját bevallása szerint:
„Magamban bíztam eleitől fogva.
Ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek, semmivel se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”
A keresztyén pedagógus számára ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ismerje meg a különféle pedagógiai
gondolkodásmódokat és azok módszereit, de tartsa meg szilárdan saját keresztyén identitását, ne
tévessze szem elől a legfontosabb célt. „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” (1Thessz 5,21)
Azt jelenti ez, hogy mindent vegyünk át, ami jónak látszik? Nem. „Mindent vizsgáljatok meg.” A
viselkedésformálóktól biztosan megtanulhatjuk a következetességet, az ösztönszabályozóktól a gyermek
szükségleteire való odafigyelést, a humanistáktól (például Gordontól) az értő figyelmet. De a
következetesség nem sokat ér szeretet nélkül, a szükségletek kielégítése célt téveszt határozott erkölcsi
iránymutatás nélkül, az értő figyelmet pedig feltétlenül ki kell egészíteni a követelmények és a szükséges
korlátok egyértelmű felállításával.
Van-e keresztyén pedagógia?
A keresztyén pedagógia mindig ott valósul meg, ahol a pedagógus Jézus tanítványa lesz. Tanítvány pedig
csak az lehet (Lukács 14:26 szerint), aki mindenki másnál jobban szereti Jézus Krisztust.
Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó
Cikkek >>>
© www.palhegyi-ferenc.com Minden jog fenntartva.
Az írásokból más honlapon idézni csak a szerző nevének feltüntetésével, és a forrásoldalra mutató átkattintható link
elhelyezésével lehet.
| Mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból? Dr. Pálhegyi Ferenc |
| Dr. Pálhegyi Ferenc |
| kezdő lap | írások | könyvek | aktuális | dr. Pálhegyi Ferencről | képek | kapcsolat | linkek | szerzői jogok |
dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus honlapja
| nevelési irányzatok, történelmi emberkép, nevelés, pedagógia |
 | |  | |  | |  |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| |
 |
| CIKKEK |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| |
|
| CIKKEK |
